Az első hét

Az első képen Pannasára, a másodikon Benedek látható még csővekkel.

Az első nap (09.06.15.-én) végig feküdnöm kellett az érzéstelenítés miatt. Bevallom jól esett, se mozdulni, se csevegni nem volt kedvem. Edi, a gyermekorvos (ismerősünk, közösségünk oszlopos tagja) - örök hála neki - hozta a híreket, hogy lélegeztetőre kellett az ikreket tenni, de jól vannak. Az első 48 óra, aztán a következő hét kritikus, és persze utána se lehet megnyugodni, de bizakodni kell.
Peti hozta a híreket, hogy misére gyűltek össze barátaink (köszönet érte), hogy imádkoznak a pálosok, Kata (aki egyszer kiimádkozott egy gyereket már a Jóistentől), hogy a püspökségen misét mondanak értük, hogy a közink minden tagja imádkozik értük, hogy értük lett felajánlva a hétfői, a keddi, és a szerdai mise. Még a nem vallásos ismerősünk Z is utána nézett a Miatyánknak a neten és felajánlotta, hogy végtelenre állítja. Az összes barátném emellett - a cserkészekkel közösen, ha jól tudom - részt vett külön értünk egy misén.
Még sose éreztem, hogy ennyien szeretnek minket - meg most már Benedeket és Pannasárát is.

Kedden délelőtt láthattam a gyerekeket először, nekem akkor se kicsinek, se éretlennek nem tűntek. Mondjuk nem volt viszonyítási pontom, és gondolom a saját gyerekét, mindenki szépnek találja.

Kedd délután volt az első megzuhanás, az orvosnő (nem Edi) közölte, hogy a gyerekek háromnegyedét az első negyvennyolc órában veszítik el (mi ekkor a harminchatodik óra körül járhattunk). Hát ezért kell izgulni az első 48 órában! Ez eddig nem állt össze a fejemben. Lévén a szülésnél nekem egyértelmű volt, hogy nem élik túl, amikor kiderült, hogy élnek, eszembe se jutott, hogy bajuk eshet.

Szobatársnőm reggel azzal indított, hogy lejárt az első 48 óra. Tényleg!

A szerda túlélhető volt: nem volt semmi hír, ha nincs hír az pedig jó hír. Peti pedig olyan rendes volt, tiszta optimizmus, felelős gondoskodás. (Mondjuk lebukott a nagy optimizmussal, szegénykém, mert amikor a 30-as buszra várt és elment előtte egy koraszülöttmentő, azonnal hívta Edit, hogy a mieinket viszik-e.)

A csütörtök sikerélménnyel volt tele, sikerült kemény 10ml-t lefejni, és úgy tűnt lesz tejem. Legalább ennyi. Az orvossal megbeszéltem, hogy pénteken délután kiengednek, gyereklátogatás mindennap 4-5 között 5 perc (és persze sorbanállás a többi szülővel). Csütörtökön Edi éjszaka írt egy sms-t, hogy Benedek kinyitotta a szemét és skubizott.

Pénteken egyeztettem az orvossal, hogy a fejés miatt maradnék még egy napot, hogy felvegyek egy ritmust és gyakorlatot benne. Az éjszakás, aranykezű Melinda nővér egy órán keresztül foglalkozott a fejés miatt csak velem. Örök hála neki. Egyébként a teljes személyzet rengeteget segített. Világéletemben utáltam a kórházakat, de most kifejezetten "jól" éreztem magam benn.

Szombaton elhagytuk a kórházat. Bőgés - gyerek nélkül kicsit hervasztó érzés. Szombaton ebéd anyunál, csendes sírdogálás, alvás, négykor láthatás, hatkor mise, alvás. (Ja meg fejés, fejés, fejés.)

Vasárnap, pihenés, fejés, fejés, fejés, négykor láthatás. Titokban azt hittem lekerülnek a gépről a kicsik, hát nem sikerült, így végigbőgtem a misét, jó látványosan - hurrá. Peti megint támasz, optimista, bizakodik, kicsit jobb a lelkem tőle.

Első hét vége.